A passaui kísértet

Egy fülledt június végi estén, Szent Iván éjszakáján Tibi az ügyvédbojtár, Tanár úr, Feri a bankár, Dezső az öreg cigányzenész és én a csatorna partján üldögéltünk, és jobb híján félkarnyi törpeharcsákat kapkodtunk ki a hínáros vízből. Kishallal csalizva mindenki süllőt várt, ha kapása volt valamelyikünknek, a sikeres bevágás után ujjongva kiabált, hogy ez biztos süllő, szákot gyorsan, majd bosszankodva cibálta ki a szúrós törpéből a gyomor mélyére nyelt halat. Egyedül az öltönyös, kalapos Dezső horgászott harcsára, öreg Hokév üvegbotjára felszerelt klasszikus Rileh Rex orsóját 70-es évek sztárzsinórjával, a legendás Arany Teknőccel töltötte fel, az óriás hármas horogra bűzlő csirkebél csalit tűzött. Szent Iván éjjelén évről-évre a legjobb fellépő ruhájában várta az óriásharcsát, amelyet minden évben meg is akasztott, de végül soha nem tudta kifogni. Most unaloműző időtöltés gyanánt Ferivel, a bankárral – aki diákkorában szintén cigány-zenekarokban tangóharmonikázott, lakodalomról lakodalomra járva tartotta el családját –egy-egy felhangzó kecskebéka-brekegés hangtartományán vitatkoztak.
– Kísérteties ez az este – borzongott Tibi az ügyvédbojtár a teliholdat és a vibráló viharlámpák táncoló árnyait figyelve – Éppúgy, mint ahogy azon a jó néhány évvel ezelőtti Szent Iván éjen volt, amikor stoppal mentünk Berlinbe Roger Waters Fal-koncertjére. Egy osztrák autós a német-osztrák határon, Passau előtt tett ki bennünket késő este. Nekiindultunk, hogy valami alvóhelyet keressünk és egy kis faluba tértünk be, ahol egy lélek sem járt az utcákon. A temetőben minden sírt kivilágítottak elektromos örökmécsesekkel, a kerítésnél találtam egy nyitott esernyőt, és felvettem.
– Ez rossz jel, hiba volt – szólt közbe ősi babonákat felidézve Dezső a cigányzenész – nyitott esernyő temető mellett Szent Iván éjszakáján rosszat jelent.
– Ez így igaz – folytatta tovább Tibi az ügyvédbojtár a rémmesét – Később találtunk egy pajtát, behúzódtunk aludni. Alig szenderedtem el, amikor úgy éreztem, valaki rám ül. Próbáltam kinyitni a szemem, de mozdulni se tudtam, így is láttam a rajtam gubbasztó, fojtogató fekete alakot.
– Öreganyámra is többször ült már rá boszorkány, és fojtogatta – bólogatott Dezső a cigányzenész – ő is épp így mesélte, amikor ránk akart ijeszteni, ha csúnyát mondtunk. Az ernyőt követelte, ugye?
– Igen. Szerencsére megszólalt egy kakas, az alak felugrott, és elsuhant, én követni kezdtem. Egy másik úton lebegett a temető felé, mint amin mi a pajtához mentünk korábban, és eltűnt egy nyitott sírban, a nevet már nem tudtam elolvasni. Útitársam rázogatott, hogy ébredjek, mert volt itt valami, miközben a nyakában lógó ezüstkeresztet szorongatta. A faluból kifelé menekülve felismertem az álombeli utcát. Az esernyőt visszatettem a temető kerítéséhez.
– Ez már nem segít ilyenkor – mormogta Dezső a cigányzenész – a rontást már rád hozta.
– Na, és a koncert milyen volt? – próbálta elterelni a szót Tanár úr.
– Mire megérkeztünk, Berlint ellepték a Pink Floyd rajongók. A Zoologischer Garten mellett vackoltuk be magunkat egy padra. Éppen rizses-lecsó konzervünket melegítettük a kerékpárcsengő felsőrészbe öntött arcszesszel, amikor útitársam felkiáltott. – Nézd, ott megy David Bowie kísértete. Rákiáltottam a sompolygó alakra angolul. – Te vagy David Bowie? – Igen – felelte – én vagyok, leugrottam sörért. Később valahol olvastam, hogy tényleg ott lakott ott a környéken egy darabig. A koncert botrányosra sikerült, elment az amúgy is gyér hangosítás, a mellettem lévő kukán egy részeg kanadai néger iszonyú hamisan énekelt, elnyomva az egyébként is alig hallható zenét. A koncert után esélyünk sem volt stoppolni, egy vonatvécében bujkáltunk a kalauz elől Berlintől Poznanig, ahonnan az akkori szocialista árak mellett viszonylag olcsón haza lehetett vonatozni.
– És a kísértettel mi lett, találkoztál még vele? – kérdezte Feri a bankár a szótlan Tanár úrra sandítva.
– Igen, egy évvel később többször meglátogatott a koleszban, ilyenkor mindig teljesen lebénulva ébredtem. Végül az egyik kollégiumi szobatársam szerzett valahonnan egy vajákos könyvet.
– Gatyamadzag, mi? – vigyorgott Dezső a cigányzenész – Öreganyám is ezzel köttette le velünk a kilincset, miután elkezdett horkolni. Ilyenkor a kísértet nem tud kimenni az ajtón, egy idő után látható lesz, és meg lehet verni.
–- Nekünk is ez volt a tervünk, a könyv tanácsait követve – folytatta Tibi az ügyvédbojtár – de a kísértet megneszelhette, mert többet nem jelentkezett. Még egyszer álmodtam vele, egy társaság szeme láttára korsómat magasba emelve a sört a kísértet szájába öntöttem, amiből a többiek csak annyit láttak, hogy a sör félúton eltűnik. Azt hiszem ekkor békültünk ki.
Végszóra hirtelen minden elcsendesedett. A telihold eltűnt egy sötét felhő mögött, felhuhogott egy kuvik, Dezső a cigányzenész keresztet vetett. A gáton megzörrentek a bokrok, riadtan fordultunk oda. A zseblámpáink fénye száz meg száz vörösen villogó szempárból tükröződött vissza. A rémülettől mozdulni se tudtunk. Ekkor szólalt meg a bánatos bégetés, és a fények láttán megtorpant birkanyáj újból megindult, békésen elballagott hazafelé a gáton álló autóink között. Amikor az utolsó birka is eltűnt, Dezső Rileh Rex orsója felvisított. – Itt a harcsa! – kiáltottunk fel mindannyian, Dezső felkapta a botot, próbálta a halat visszatartani, de teljesen esélytelenül. A harcsa egyszer csak, mintha engedné magát, visszaúszott, kidugta a fejét a vízből, és Dezső szemébe nézett. Dezső biccentett neki, a harcsa megrázta a fejét, a legendás Arany Teknőc zsinór megpattant, a szürke test méltóságteljesen elúszott. Dezső meghajolt a víz felé, mint egykoron egy-egy gyönyörű hegedűszóló után, majd meghajolt felénk is, megemelte a kalapját, a botját rákötözte rozsdás Csepel kerékpárjára, és nesztelenül elkerekezett a birkanyáj után.

Bodolai László