Horgászbál a Partizánban

Egyesületünk frontembere, Jani, az évi rendes horgászverseny mellett közösségépítő tréningként minden ősszel megszervezi a legendás, múltidéző horgászbált, egy letűnt világ előtt tisztelegve, amikor még pezsgett az élet az istvántelepi mozdonyjavító műhelyben , és a népszigeti gyaloghíd lábánál még működött a fagylaltkimérés, ahová a hajójavítóban dolgozó munkások sétáltak el vasárnap délutánonként családjukkal, hogy fagylaltozás után beüljenek egy sörre valamelyik kerthelyiségbe a veszteglő uszályukra váró ukrán, román, és bolgár matrózok közé. Korábban a bált – az egyesület erős vasutas kötődéséhez híven – a mozdonyjavító műhely használaton kívüli étkezdéjében tartották, ahol néha gőzmozdony kísértetek jelentek meg a sötétben, később költöztették a népszigeti Partizán vendéglőbe, amelyet egy partravont hajóból alakított ki a leleményes tulajdonos.
Tibi az ügyvédbojtár, Z. az oknyomozó újságíró, Dr. Szerdahelyi az arabtudós egyetemi tanár és jómagam kifulladva láncolt uk kerékpár u nkat a vendéglőhajó melletti korláthoz. Késésben voltunk, ezért az újpesti kerülő helyett a népszigeti gyaloghíd négyemeletnyi lépcsőjén cígöltük át a járműveket, ami leginkább Z. -t az oknyomozó újságírót viselte meg, pedig ő állítólag oszlopos tagja a Városi Kerékpározás Barátai Egyesületnek. Jani, aki nem csak lelkes szervezője, hanem programigazgatója és konferansziéja is a rendezvénynek, éppen bálnyitó köszöntőt tartott , amikor beléptünk, jó étvágyat kívánva a menühöz, amely mint minden alkalommal, ezúttal is halászlé és túrós csusza volt.
– Tiszai vagy bajai ? – érdeklődött Z. az oknyomozó újságíró Kunpistánál, a hajódaru - kezelő báli horgásznál, aki a levest szervírozta.
– Körösi. – húzta ki magát Kunpista – Én főztem B34 –es pontyból . A szarvasi halgazdaság találmánya, a nyurga és a tavi tenyészponty keveréke, pikkelyes, piros uszonyos és nem zsíros.
Vacsora közben az asztaltársunk, Tóni a nyugdíjas taxisofőr és társadalmi halőr egy különös nagyvárosi legendával szórakoztatta Dr. Szerdahelyit:
– Szép nő, sok gyerekkel. Minden taxis hallott róla, de csak kevesen látták. A város legkülönbözőbb pontjain tűnik fel a leglehetetlenebb időpontokban. A titokzatos nő magas, sudár, feketehajú, gyakran utazik két fékezhetetlen kiskölyökkel. Mielőtt nyugdíjba mentem, az volt az álmom, hogy leintsen valahol, vagy a diszpécser hozzáirányítson. Egyszer majdnem sikerült, de valaki elhalászta előlem…
A háttérben az Amuri partizánok indulója szólt valami recsegő lemezről, Jani és egy Bergendy szalonzenész kinézetű horgász karonfogva díszlépésben masíroztak az asztalok között, a közönség ütemesen tapsolt nekik. A produkció után a közönségsikertől kipiru lt Jani hozzánk lépett üdvözölni bennünket.
– Képzeld komám, Szilveszter a kecske megtanulta kinyitni a kertkaput, de nem csak kinyitja, hanem be is tudja csukni, a reteszt is rátolja a szarvával.
– Miért pont Szilveszternek hívják ? – oknyomozott Z. az újságíró.
– Mindig azt a nevet kapják, amilyen névnapon születnek. Csak Szent Johanna kivétel, – lendült bele a mondandójába Jani – ő Szenteste született, leállt a szíve, egy órán át masszíroztam a mellkasát, míg magához tért.
Miután Jani továbblépett másokat is üdvözölni, Z. az oknyomozó újságíró ki ment a hajó melletti avarral lepett parkolóhoz levegőzni, amikor visszatért, Tibihez hajolt: – Varázsoltam valamit Tóninak . – súgta.
A hajó ajtaja kinyílt, egy magas, fekete hajú nő lépett be két kisfiúval. Tóni a taxisofőr és Dr. Szerdahelyi kezében megállt a leveseskanál. Az új vendég kör benézett, odajött az asztalunk hoz, és megkérdezte, leülhet -e. Tóni a taxisofőr nem jutott szóhoz, csak bólintott. M ikor újra magához tért minden bátorságára szüksége volt, hogy meg kérdezze:

Újdonsült asztaltársunk valahogy nem lepődött meg a kérdésen. – M egesik. Miért kérdi?
– Taxisofőr voltam sokáig, de soha nem találkoztam Önnel.
A titokzatos nő elmosolyodott, Tóni szemlesütve ette tovább a levest. A fiúk felpörgették az amúgy is mozgalmas bált, az egyik, miután háromszor mászott fel és csúszott le a hajó egyik merevítő oszlopán, elkunyerálta Z. telefonját, hogy játsszon vele, a másik Tibivel az ügyvédbojtárral fogócskáz ott odakint. Jani közben felkonferálta az est díszelőadóját, egy feketeruhás gitárművésznőt, aki latin dalokat játszott klasszikus gitáron. A rövid előadás után a „Mint a mókus fenn a fán” techno sított változatára táncoltak a bálozók, miközben Z. az oknyomozó újságíró meg én bevásároltunk tombolajegyekből. Tibi az ügyvédbojtár a fogócskázástól kifulladva ültette fel Marcit, az idősebb fiút kerékpárja csomagtartójára.
– Gyere, megmutatom Szilvesztert a kecskét.
Marci szokatlanul bátran belement a kirándulásba. Amikor visszaértek, izgatottan sorolta távozását és szerencsés visszatérését egyaránt nyugodtan fogadó anyjának: – Képzeld, Jani házán egy óriási, piros villogó horog van egy villogó kék vízhullám felett, a kertben kecskék legelnek. És láttuk a piros ördögkocsmát is, ahol ki van írva, hogy Isten hozott a pokolban, de a motoros ördögök nem voltak otthon. És láttuk Zsoltit a zenészt is egy nádfedeles színpadon.
Jani betolt a színpad elé egy zöld kukát.
– Kedves vendégek, ez itt a kuka tó, benne él Samu a hatkilós ponty. A tombola fődíja egy napijegy a kuka tóra.
Z. az oknyomozó újságíró kiteregette tombolajegyeit.
– Mit csinálunk vele, ha mi nyerjük? – kérdezte az Marci, Z. –t.
– Visszadobjuk a Dunába – nyugtatta meg Tibi az ügyvédbojtár.
A sorsolás megkezdődött. Az első nyeremény egy doboz sör volt.
– Arany Ászok, ettől hazamászok – poénkodott a nyertes, majd amikor Jani egy doboz mélyéről elővarázsolta a következő nyereményt, megfejelte az előbbi mondókáját: – Jani bá, a csiribá!
A sztaltársaságunk egy üveg homoki bort, három halacskás kitűzőt, egy fahalacska kulcstartót, negyed kiló kecskesajtot és egy Arany Ászok feliratú baseball sapkát nyert. A hal nak nem volt szerencséje. A nyertes alacsony növésű bálozó majd 20 percen keresztül kergette a pontyot a kukában, végül a kopoltyújánál fogva emelte ki. Ez sok volt a B34 -es számú, hatkilós Samunak, nem bírta ki, spriccelni kezdett belőle a vér. A fájdalom egy pillanat alatt elmosta az este varázsát. A felnőttek bénultan ültek, csak Marci lázadt a borzongató látvány ellen, valami megfoghatatlan, Édesanyjához képzelt csodatévő erőben bízva riadtan kérdezte, hogy mi történt a ponttyal. A válasz késett. Kirohant, egyedül a sötétben, elsiratta a halat. Később Tibi az ügyvédbojtár próbálta vigasztalni, hogy Samu biztosan túléli, Marci hitte is, meg nem is. A gitárművésznő közben újra kiült a színpadra, képzeletbeli varázsszőnyeges utazást ígért, és egy kínai népdalt kezdett énekelni kínaiul. – Megyünk. – határozott az asszony, és öltöztetni kezdte a gyerekeket . Tóni a nyugdíjas taxisofőr összeszedte magát, és bátortalanul megkérdezte:
– Hazavihetem Önöket? Autóval vagyok, az öreg taximmal.
A nő elmosolyodott – Köszönöm , de megoldom magam.
Tóni a nyugdíjas taxisofőr bánatosan nézte a korong alakú hajóablakon át, ahogy a parkolóba befordul egy rendelt taxi . A gitárművésznő egy maori népdalba kezdett, maori nyelven.
Dr. Szerdahelyi lopva Z.-hez fordult – Ismer ed őket?
– Igen, de ne áruld el senkinek.
Társaságunk lassan kezdett elfáradni, a maradék söreinket a parkolóban a halas kuka mellett fogyasztottuk el. Bentről kihallatszott, hogy a gitárművésznő húsvét szigeteki népdalokat énekelt.
– Különösek ezek a horgászok. Vajon mi fog még történni ma éjszaka? – merengett maga elé Z. az oknyomozó újságíró az elfogyasztott unikumoktól elnehezülve.
– Látogasd meg a Sallala eszpresszót, méltó lezárása lenne az estének – ötletelt Dr. Szerdahelyi az arabtudós egyetemi tanár – ott szolgál fel a pesti éjszaka legittasabb pincérnője. Egyik éjjel beültünk, rajtunk kívül egy hatfős finn társaság és négy osztrák stüszivadász volt a vendég. A pincérnőt egy barátnője masszírozta a pult mögött. Amikor a pincérnő masszírozás után az asztalra borulva elaludt, egy darabig a masszőr barátnője szolgált ki, aztán ő is elaludt. A végén mi szolgáltuk ki a finneket, ha kértek még valamit.
Bent a gitárművésznő osztrák népdalokat jódlizott a közönség lelkesen kísérte.
Az előadás után Jani kikísérte a gitárművésznőt, és a bejárat előtt valami titokzatos, kézrátételes módszerrel delejezte. Z. az oknyomozó újságíró udvariatlanul megszakította az energiaátvitelt. – Janikám, köszönök mindent, elbúcsúznék.
Mielőtt Jani belekezdett volna a delejező technika ismertetésébe, Z. az oknyomozó újságíró gyorsan felpattant a kerékpárjára, és elindult a Sallala eszpresszó felé. Elhűlten néztük Tibivel, Janival és a gitárművésznővel, ahogy szabályos szinuszgörbét leíró mozgással, piros Arany Ászokos sapkával a fején eltűnt az Északi Összekötő vasúti híd előtti kanyarban. Néhány nappal később, amikor újra találkoztunk, Z. az oknyomozó újságíró elmondta különös álmát, amiben a Sallala eszpresszó szürreális pincérnője azt mesélte neki, hogy egykor sztriptíztáncosnőként dolgozott és karrierjének az vetett véget, hogy az egyik tánc közben ráült egy üvegasztalra, és az asztal eltörött. Az orvosok állítólag még plasztikázás közben is dicsérték, hogy ilyen formás hátsót még soha nem varrtak össze.

Bodolai László