Az Alcsi-szigeti katamarán

Szolnoki születésű lévén, a szórvány rokonság látogatása során még ma is előfordulok néha horgászbottal a kezemben az Alcsi-szigeti Holt-Tiszán, ahol – az akkor még érintetlen vízparton táborozva nyolc éves koromban, életem első szabadban töltött éjszakáján életem első potykáját sikerült kivarázsolnom a folyóból. Nemrég, ott jártamkor csukázás közben pillantottam meg kikötve azt az igazán egyedi tákolmányt, az Alcsi-szigeti katamaránt, amelyet a hetvenes évek végen Jóska nagybátyám talált fel, komoly hagyományt teremtve ezzel. Az eredeti dizájn nyomai most a Balaton-parti, fröccsöntött, csúszda-felépítményes vízi biciklik karosszériájában köszönnek vissza, amelyek – ha hinni lehet a baleseti statisztikáknak – nyaranta komoly népességszabályozó szerepet töltenek be.

Jóska a Szandának becézett falusias városrész vízvezeték-szerelőjeként élte a kisiparosok megszokott életét, keresett szakmájának köszönhetően szabad bejárása volt a legképtelenebb helyekre is. Azon a nyáron böhöm Warszavájával érkezett lakótelepi lakásunkba, elvisz egy hétre nyaralni, jelentette be, anyámnak cserébe otthagyott egy élő kakast és nyulat, amelyek percek alatt összepotyogtatták a konyha kék linóleumát. Már az első este neki akartunk vágni horgászni, de a gumicsónakot, amit a holtág partján fekvő családi ház udvarán hagyott egy ismerősnél, szétszedték a kutyák. Jóska káromkodott egy nagyot: – Az oroszoktól cseréltem két liter pálinkáért a k. életbe, szerezhetek egy másikat. Körülnézett, otthon van-e a gazda, és megpróbált belerúgni az egyik kutyába. Mérsékelt sikerrel, mert ha nem ugrunk át időben a kerítésen, mi is a gumicsónak sorsára jutunk. Másnap kora reggel nekiindultunk radiátort hegeszteni a martfűi Tisza Cipőgyárba. A munka végeztével besunnyogtunk az egyik raktárba, amely tele volt gyártási hibás klasszikus kék-piros-fehér műbőr Tisza-cipőkkel. – Fiúk, ugye vihetek belőlük?– és mielőtt bárki ellentmondhatott volna, elkezdte az egyik dobozba pakolni a cipőket. Az egyik raktáros tett egy tétova kísérletet: – Minek ez neked, Jóska? Nincs is összepároztatva, úgy sem mész velük semmire, nekünk meg el kell velük számolni –, de Jóska nem hagyta magát, inkább ígért a raktárosnak néhány mosogatószifont. Egy másik raktárból hasonló módszerrel – csak ott csaptelepeket ígért – szereztünk egy tekercs selejtes sötétkék műbőrt. Visszaúton lekanyarodtunk a Tisza-partra, a műbőrt öt liter pálinkára cseréltük a gátőrnél. – Na, megvolnánk, mehetünk az oroszokhoz – paskolta meg a tarkómat, majd úttalan utakon egy fehér laktanyakerítéshez kormányzott. Az őrök már ismerhették Jóskát, mert szó nélkül behajthattunk egy hiányzó kerítésszakasznál a laktanya területére. Megálltunk egy koszlott raktérépület takarásában, hamarosan odasereglett néhány orosz kiskatona. – Iván, szólj az ofiszernek, Nyikolajnak, vagy kinek, tudod, aki a csónakot szerezte –verte hátba találomra Jóska az egyiket, majd lecsavarta a tanksapkát. Az egyik kiskatona marmonkannával elkezdte teletölteni a tankot. Közben megjött a tiszt is, és furcsa magyar-orosz keveréknyelven elkezdtek alkudozni a benzin ellentételezésén. Mikor megegyeztek, Jóska gesztikulálva, evezést imitálva mutogatta el, hogy kéne egy gumicsónak is. A tiszt a fejét rázta, hogy most nincs. – Mennénk horgászni a gyerekkel, és a farkasok szétszedték – próbált a tisztre hatni, a tiszt jót röhögött: – Itt nincsenek is farkasok. – Jó, de legalább hasonlítottak – legyintett Jóska – alig bírtunk a gyerekkel elmenekülni előlük. Közben a tiszt kiszúrta a Tisza-cipőket, amelyeket olyan szerencsésen válogattunk össze, hogy egyik sem passzolt a másikhoz, vagy a szín vagy a méret különbözött. A tisztnek nagyon tetszett a széria. – Adok értük egy tőrt. – Nem abból már van otthon három. – Egy pisztoly vagy gránát – mutogatta a tiszt. Én belementem volna, de Jóska a fejét rázta. –Nem, azt nem lehet. A tiszt elordította magát, és megjelent egy alacsony kirgiz vagy tatár, kezében egy furcsa kezeslábassal és egy sisakkal. – Nyomáscsökkentő ruha pilótáknak. A gyereknek. – mutatott rám, és elkezdtek beöltöztetni. A kirgiz pilóta nem volt elég kis növésű, de a ruha megfelelően meghúzva majdnem passzolt rám. Húsz centinként kellett megszorítani, néhány percen belül úgy néztem ki, mint egy Michelin-baba. A sisakot is rám húzták, az egy kicsit lötyögött ugyan, de nagyon dögösen néztem ki, titkon már elképzeltem, milyen király leszek ebben a szerelésben a lakótelepen. Könyörgő szemekkel néztem Jóskára, de a fejét rázta. – Minek ez neked, nem jó semmire. Olyat adjatok! – mutatott egy vegyvédelmi kezeslábasra – Az jó, mert vízhatlan és a szúnyog sem csípi át. Bánatosan kihámoztam magam a pilótaruhából, közben Jóska kiszúrt két interkontinentális rakétára hasonlító, MIG21-es szárnyára erősíthető üzemanyagtartályt. – Ezt adjátok, ez kell nekem. A tiszt nem igazán értette, minek ez nekünk, de belement az alkuba. A két tartályt felkötöztük az autóra, a felemás cipőket otthagytuk a tisztnél, kaptak egy liter pálinkát is.
Otthon Jóska egymás mellé fektette a két tartályt, majd keresztvasakat hegesztett rá és befedte deszkával. – Nézd, milyen jó kis tutaj lett belőle, ezt nem szedik szét a kutyák. A tartályok kajakszerű nyílásába ülőkét vágott deszkából. Sötétedés után letoltuk a partra egy kiskocsin. A tutaj kiválóan funkcionált. Tettünk egy kört a vízen, sehol sem eresztett. – Majd szerelek középre egy padot is – tervezte Jóska, és kiláncoltuk a csónakot a partra. – Nem tutaj ez, hanem katamarán – okoskodtam, de Jóska legyintett, ő ilyesmiről még nem hallott. Másnap este rám adta a vegyvédelmi mellcsizmát, és nekiindultunk horgászni. Vittünk egy légpuskát is, aminek később nagy hasznát vettem. A tutaj tényleg ellenállt a kutyáknak, és el sem lopták, elég nehéz lett volna elrejteni, és akkor még nem volt divat a színesfém-biznisz. Áteveztünk a túlsó partra, és tábort vertünk. Bedobtunk 2-2 botot a fenékre gilisztával, Jóska tüzet rakott, majd megbízott az őrzésével. Úgy éjféltájt elbóbiskolt, én vegyvédelmi szerelésben Szlávia légpuskával felfegyverkezve járkáltam fáért a közeli kiserdőbe, minden zörrenésre megrezzenve. Később a parton ültem puskával az ölemben, kínlódtam az álmosságtól és a szúnyogoktól, de megfogadtam, hogy kitartok. Úgy hajnali négy felé meg is indult az egyik bot, bevágtam, és elkezdtem csörlőzni kifelé a halat, közben kiabáltam Jóskának, segítsen. Ekkor a másik bot is megindult. Jóska még időben elkapta, és kihúzott egy termetes angolnát, én meg boldogságomban össze-visszarohangáltam a parton a ponttyal. Végül Jóska segített megszákolni a három kilós tőpontyot. Reggel diadalittasan vittük haza a halakat, és beletettük az esőgyűjtő hordóba. Délután, amikor felébredtem, Jóska a hordó mellett egy bajszos nagydarab cigányemberrel alkudozott a halakra, végül eladta őket százötven forintért, pityeregve néztem, hogy viszi el őket egy reklámszatyorban. Másnap az árukon vettünk egy Diolen Mobi márkájú iskolaköpenyt a szolnoki Centrum Áruházban. Mikor Jóska visszaadott anyámnak, a kakas és a nyúl még megvolt, az erkélyen laktak, a hajnali kukorékolás ötszörösen felerősödve visszhangzott a lakótelepi házak között. Jóska minden sértődés nélkül hóna alá csapta őket, és elpöfögött a Warszavával, én a vegyvédelmi csizmában és a Diolen Mobi köpenyben állva integettem utána az ablakból.

Jóskával később nemigen találkoztam, néhány évvel ezelőtt jött a telefon, hogy meghalt. A kopár tiszaföldvári temető ravatalozóházánál a Volt egyszer egy vadnyugat főcímzenéje szólt, miközben a májusi szél cibálta a falra akasztott koszorúk szalagjait. A koporsó körül hivatásos siratóasszonyok zokogtak. Én egy 30 éve nem látott rokon mellé álltam. -Hogy vagy? – kérdezte, mintha tegnap váltunk volna el – Képzeld, majdnem elkéstünk, mert a kutyákat le kellett vinni sétálni. – Milyen kutyáid vannak? – érdeklődtem udvariasan. – Ukrán cirkuszi kutyák – vágta rá büszkén. – Nem uszkár véletlenül?– próbáltam pontosítani. – Nem, ezek ukrán cirkuszi kutyák, anya meg a két lánya, a vejemtől kaptam. A siratóasszonyok mintha halkabban zokogtak volna, elkezdtek fülelni. – Ha cirkuszi kutyák, akkor valamilyem produkciót csak tudnak? A rokon erre a kérdésre várt, kihúzta magát, körülnézett, és emelt hangon válaszolt: – A két kicsi nem, de a naggyal vigyázni kell ám, nem szabad labda közelébe vinni, mert egyből ráugrik, és elkezd egyensúlyozni rajta. A temetési menetben a búcsúbeszédet felolvasó hölgy egy hordozható CD-lejátszót cipelt magával. Amikor a koporsót elkezdték leereszteni, bekapcsolta, a Paradicsom meghódításának főcímzenéje szólt Vangelistől.

Bodolai László