Az Afrikai harcsa

Ha a rokonság körében ismertté válik, hogy egy családtag horgászatra adta a fejét – márpedig ennek előbb-utóbb híre kél –, akkor a tekintélycsorbító ugratásokat megelőzendő időnként zsákmányt kell felmutatni, lehetőleg nagyobb családi összejöveteleken, de nem ám fényképen, hanem minimum halászlé-formájában, amelyről közismert, hogy a saját kezűleg fogott és tisztított halból a legfinomabb. Ezeknek a kihívásoknak a legbiztosabban úgy lehet megfelelni, ha ellátogatunk a húshorgászat Mekkájába, a Méla Cet tóra. A Taksony és Bugyi közötti útról megközelíthető tórendszernek már a neve is sokkoló, és valóban méltán tett szert „az ország legbizarrabb műanyag tava” címre. Kevésbé szigorúan H. úr, a tulajdonos egészségre veszélytelen drogot árul korrekt módon, azt a jó érzést, hogy valamennyire tudunk horgászni.

A tórendszert, ezt a Mad Max-környezetbe ültetett virtuális valóságot, egykori kavicsbányákból alakították ki, és ez erősen rányomja a bélyegét a tájra: csenevész, a kavicsos talajban nehezen megkapaszkodó fák, szabályos alaprajzú medrek, a háttérben még működő bányához tartozó teherautók zaja és mérhetetlen mennyiségű por. A Trommel Vízicentrumnak keresztelt, csúszdával feltunningolt bányató és a nagy rivális, az Aranyhal-horgásztó között kell befordulni, ha a Méla Cet birodalomhoz akarunk eljutni, amelyről H. úron kívül senki sem tudja, hány tóból áll. Ő kódolja őket más és más napijegyárakat megállapítva rájuk, és ő gondoskodik halfajok elkülönítéséről is, az aktuális halárfolyamról és -kínálatról a lakókocsiból átalakított központi bódé falára aggatott tábla tájékoztatja az érkezőket. Az itt fogott halat meg kell venni, némelyiket megszákolás után visszaengedhetjük, másokat, főleg ragadozókat, nem. Szó szerint színes a halpaletta, a szokásos ponty, kárász, csuka, süllő menü mellett horgászhatunk aranysárga koi pontyra és aranyhalra, lénai tokra és tilápiára, afrikai harcsára továbbá hidegben pisztrángra is. Persze az üzlet csak nagy halsűrűség mellett működik jól, tehát H. úr ügyel megfelelő koncentrációra, megvásárolja és beteszi a halakat, így a horgász könnyedén kifogja, fizet, és otthon övé a dicsőség

Biztosra kellett mennem, tehát a Méla Cetre indultam. Miután megúsztam, hogy egy kavicsszállító kamion a Párbajból eltanult trükkel letoljon az országútról, bearaszoltam a kapirgáló tyúkok közé a parkolóba. Csak a „B” tó legtávolabbi sarkában láttam egy csendesebb helyet, megcéloztam, amíg Tanár úr, gyakori horgásztársam elment spiccbotozni a ”K” kódjelű keltető tóra. Éppen sikerült mindkét botot bedobni, amikor a mellettem lévő, még alig 5 méteres szabad sávra letelepedett egy nyolcfős társaság. Kisvártatva robbantak előttem a félkilós etetőkosarak, süvített a 40-s zsinór, a fogási esélyek egyből lecsökkentek egy agyonhalászott Zagyva-holtág szintjére. A keresztbedobásokat meg sem említetve próbáltam a nekem jutó félméteres sávot meghorgászni, egyre reménytelenebbül. A társaság hamar megszomjazott, ezért a legfiatalabb fiút, a szintén horgászni próbáló 14 év körüli „Csontinak” becézett lenőtt hajú kiskamaszt csicskáztatták, újra és újra elzavarták sörért. Hálából szaftos viccekkel ugratták. A férfiasságát firtató kérdések közül a „Csonti volt már nőd?” volt a legszelídebb, így a fiú megsértődött, és többet nem volt hajlandó sört hozni. Ezért többségük kénytelen-kelletlen – amúgy sem ment a hal – felkerekedett. Csendesebb lett a vidék, akasztottam is egy kisebb pontyot, nyúlok hátra a szákért, de megakadt a kezem egy lecsatolt műlábban. Csak akkor tűnt fel, hogy a botok őrzését Csontira és a társaság féllábú tagjára bízták. Csonti elérkezettnek látta az időt, hogy visszavágjon, miután egyedül maradt egy nála is kiszolgáltatottabbal. – Te, Jani, ilyenkor, ha nincs fenn a lábad, hogy vizelsz? Jani a kérdésre mérhetetlen anyázásba kezdett. –A jó kurva anyádba, mit gondolsz, bevizelek a gatyámba, a kurva életbe. Nem vártam meg, amíg a többiek visszatérnek, összepakoltam, és elindultam más helyet keresni.

A parkoló mellett egy 10 méterszer 6méteres tóban tízen horgásztak, közülük legalább hatan vadul fárasztottak valamit. – Itt a helyem. – vidultam fel. – Vajon milyen vadállatok vannak itt, és mivel kell csalizni? – Afrikai harcsa, giliszta. – vetette oda foghegyről egy terepszínű horgász, miközben a valaha látott legrondább halat szákolta. A víz burványlott az összezsúfolt harcsáktól, nagyobb volt a halsűrűség, mint egy TESCO halas pult akváriumában. Közben Tanár úr is megérkezett egy zsák kárásszal. – Nem lehet itt horgászni, az etetésre a végén csak aranyhalak jöttek, vöröslik tőlük a víz, ilyet még nem láttam. – Ilyet sem, mutattam a kis tóban zajló küzdelemre. Összeállítottunk egy erősebb szerelést, a horog még le sem ért, már rángatta is valami. – Jó kis sporthal, mi? – kérdezte dagadt mellel terepszínű kollégánk. – Én már a hatodikat fogom. 10 perc kellett, amíg megszákoltam, Tanár úr is megpróbálta, hasonló eredménnyel. Egy kicsit kínossá kezdett válni a helyzet, a szomszéd Trommel-paradicsom tetkós strandcicái és kigyúrt lovagjai csapatba verődve röhögtek rajtunk, fejben nagyon tudtak horgászni, inkább elindultunk a halakat leméretni. Külön kérésre az egyik alkalmazott fejbe vágta őket, majd a plusz szolgáltatásként járó szemeteszsákban sikerült az autóban biztonságosan elhelyezni.

Irány Nyékládháza, ma van nagyapám névnapja, ezért kellett annyira a hal. Félúton jártam, amikor Tanár úr felhívott. – Nagyon durva ez a hal, – panaszolta riadtan, – kitört a hűtőszekrényből, és megkergette Kasztort, a malamudot. Jót mosolyogtam a történeten, bár mintha mozgolódott volna valami a csomagtartóban. Nagyapámékhoz érve büszkén vettem elő a szemeteszsákot, a harcsa mozdulatlan. – Nézze, Papó, milyen harcsát fogtam! – a rokonság tátott szájjal állt körbe. Ahogy beletettem a lavórba, azonnal feléledt, kicsapta magát, és kergetni kezdte a kutyát. A borjúméretű németjuhász-kaukázusi keverék eb ijedtében befarolt a tiltott virágoskertbe, kockáztatva az ezért járó verést. Nagyapám nem esett kétségbe, a hal után vetette magát, és egy ponyvával leszorította. – Le kell ezt taglózni, mint a malacot, amelyik nem pusztul meg a szúrásra. Tiszai lesz ez, azok ilyen erősek. Nagy nehezen együttes erővel, szekercefokkal sikerült véget vetni a harcsa ámokfutásának. Nagyanyám végigmutogatta a halat a szomszédoknak. – Biztos a ciántól lett ilyen ronda. – okoskodott az alsószomszéd. Én csendben elsompolyogtam megtisztítani az addig mellőzött pontyot a halászléhez.

Bodolai László